Nos, úgy tűnik ez a 7 már ilyen. De inkább a blog-írásra ne legyen időm. Szóval péntekre beterveztem a tappogást. Ám elmaradt. Utóbb kiderült, hogy még szerencse. Péntek reggel ott álltam az ágyam mellett, és eszembe jutott, hogy a múltkori csapatépítés előtt is edzettem egy jót, aztán délutánra, megspékelve a túrával végkimerülés közeli állapotot eredményezett nálam. És másnapra is jutott belőle. Eléggé zombi voltam a fáradtságtól. :D
Szóval elmaradt a tappogás. De voltunk a challange-parkban Csillebércen. Életem legjobb élménye volt. Le sem tudom írni milyen izomlázam volt az elmúlt két napban. Éreztem minden egyes izmomat a felsőtestemen. Az ember ott rontja el, ha bedől az illúzióinak. Ha nem hiszi el, hogy a heveder megtartja, vagy fél, hogy az imbolygó drótkötél elszakad, lecsúszik a lába vagy akármi. Nekem azért is meghatározó volt, mert legyőztem végre a tériszonyomat.
Az egész úgy indult, hogy felszereltek bennünket a hevederrel, karabínerrel, sisakkal, kesztyűvel. Aztán irány a gyakorló pálya. Rövid szakasz, pár meghatározó gyakorlat. Egy létra, egy drótkötél, amin átaraszolsz a következő helyszínre, egy kötél, amivel át kell lendülni a következő fára, és végül egy drótkötél, amivel lecsúszol. :D Nos, itt az ember még csak próbálgatja a határait. Hiszi is, meg nem is, meri is, meg nem is.
Bevállaltam. Nálam sokkal jobb fizikai erőben lévő emberkékekkel. Mivel az egyik srác türelmetlen volt, nem akarta megkeresni a legkönnyebb pályát. Felmászott az elsőre, ami az útjába akadt. A többiek követték, így én sem akartam lemaradni. Annyira izgatott voltam, hogy nem is volt időm félni. És egyszerűen csak néztem, ahogy előttem haladt az egyik lány, aki ezerrel parázott, és síránkozott, én meg háromujj-technika, és azt mondtam, hogy higgattan és ügyesen megyek végig a pályán. Így is lett. Amíg vártam a soromra ráeszméltem, hogy azok a farönkök nem fognak átfordulni, ha rossz helyre lépek.
Nem csúszik le a lábam, mert eléggé szilárdan ki vannak kötve. Ám amikor hintázó farönkökhöz értem, erősen kapaszkodtam a felkarommal is. Kék-zöld foltos lett. Nem kellett volna. De mivel ez az elején volt, még nem tudtam azt, amit az után tapasztaltam meg. Akkor éreztem magamat a legnagyobb biztonságban, és végre nem használtam a karizmaimat, amikor egy kötéllel kellett átlendülni egy igencsak messzelévő fára. A tanács ez volt: csak emeld fel a lábadat, és ülj a hevederbe. Könnyű azt mondani. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. És király volt. Szuper volt, repültem. :D Persze volt pár hely, ahol kellett használni a karizmainkat is. Úgyhogy át lett mozgatva valamennyi izmom a felsőtestemen. Éreztem is két napig az összeset. Kb. 1,5 órát töltöttünk a fák között. Víz ivás nem igazán volt megoldható, de a végén már feladtak nekem a fiúk egy üveg vizet, akik végeztek addigra, mert már könyörögtem érte. Élmény volt. Sajnálhattam volna, ha kihagyom!
Utána egy lecsót főztek a csajok. Nagyon fini lett. Igazi csapatépülés zajlott. És én megtisztelve éreztem magamat, mert meghívtak oda engem. (A munkahelyi Főosztályomba nem integrálódott osztály vezetője hívott el!)
Mint írtam: a szombat-vasárnap a pihenésről szólt. De így meg volt a heti 5 mozgásom. Bár ez a kalandparkos naná, hogy kitett egy heti adagot is. Sebaj, túléltem.
Holnap már tuti elkezdem és rendszeresítem végre a tappot. Még van egy hónapom az esküvőig. És a végcél a 64,4 kiló. Még mindig ennyi jelenik meg a fehér keretes tükörben. :D És ez így lesz!
Szép napokat a következő hétre Mindenkinek!
Jogica
